Téli depihez, szomorkodáshoz, ilyesmihez igazán jó ez az Elliott. Én a több énekszólamos Beatles feldolgozását nagyon szeretem, a New disastert is, de másokat is.

Szóval kaptam egy olyan kommentet, hogy "Szarsz te a blogolásra", vagy valami ilyet. És ezzel teljes mértékben egyet tudok érteni, tekintve, hogy csak azért csinálom, hogy ne hagyjam abba. Mégis rosszul esett. De én belül érzem, hogy lesz ennek még valami jó kis foganatja. Például jobban érzem magam tőle. 

De tény, hogy jóformán semmi érdekes nincs benne. Talán ha CIA ügynök lennék, és minden nap lenne valami... érdekes ügyem. Fogalmam sincs, mit csinál egy CIA ügynök. Most megnézem, mi a bemutatkozóm:

"Lelki folyamatokról, tevékenységekről, és azok hiányáról, cselekvésről, cselekvőképtelenségről, a élet dologlyairól, egyetemkezdésről, begyedemkezdésről"

Hát ez már eleve így önmagában nem érdekes, nem tudom, mit várt, aki csalódott. Más is mondta, hogy nem ő a célközönség, de én erre mit mondjak? Teljesen egyetértek, de hát ez a helyzet a naplókkal. Csak különleges esetekben érdekesek.

Ma megbüntetett a bkv, pedig azt hittem, még mindig olyan bátor vagyok, mint tavasszal. Hogy mi történt tavasszal?

Állásinterjúra mentem, egy órás késéssel, és épp a nőt akartam felhívni, mikor észreveszem, gyanúsan közel áll hozzám valaki. Felnézek, nabzmg... mondja, jegyeket, bérleteket. Én csak nézek rá. Gondoltam, majd megunja. Aztán a táskámban kutattam. Kutattam, csak kutattam, kutatgattam türelmesen. A kivárás taktikáját szándékoztam alkalmazni. Nem találtam semmit. Mondtam, de van jegyem. Ez kicsit megzavarta, mert eddig a bérletemet kerestem.

Oda is nyomtam a kezébe egy metrószakaszjegyet. A 110-es buszon voltunk. Ez megmutatja, milyen állapotban voltam. Mit meg nem adtam volna azért, hogy csak úgy kiradírozhassam a fickót, és mehessek a dolgomra. De nem, nem, ő hajtogatja "Helyszíni vagy csekk, helyszíni vagy csekk?" Mire én: "Hm." - ránéztem, és aztán halálos nyugalommal kinéztem az ablakon.

Láthatóan nem tudta, hogy kezelje a helyzetet. Ezután bevetette a rendőrséges fenyegetést, amit amatőr bliccelők kivétel nélkül bevesznek. Én mondtam, jó, nyugodtan hívja őket! De aztán meggondoltam magam, mikor elkezdte, és hirtelen mondtam: "Ne, ne, mégse!" - és automatikus mozdulattal megfogtam a karját. Ezen meglepődött. Ekkor kezdődött az akció.

Megállt a busz, előre mentem a buszon, hogy leszálljak. Jött utánam. Leszálltunk. Visszamentem a buszra. Követett. Az utolsó pillanatban, ahogy épp záródott be az ajtó, lehuppantam a buszról, és futottam, futottam, csak futottam. Közben arra gondoltam, "Jé, ez olyan, mint valami filmes menekülés, de én nem fogom elkövetni azt a csököttagyú hibát, hogy egyenes vonalban menekülök!", ezért igyekeztem változatos irányban futni. Egy pillanatra visszanéztem, úgy láttam, mintha megállította volna a buszt. Lementem az aluljáróba.

Felmentem az egyik lépcsőn, és bementem az első helyre, amit megláttam: egy gyógyszertár. Pont volt ott egy kis fal, ami mögé elbújhattam. Lihegtem, és visszafele tekintgettem, ahogy az üldözöttek szoktak ugye. A patikusnőnek a szeme se rebbent. Egy újabb átlagos nap, még egy bliccelő rohan be a patikába. 

Én csak lihegtem, aztán lassacskán visszanyertem a tudatomat, ahogy a gyomrom visszaszállt a torkomba, az agyam a fejembe, és eleget bámultam a feketenadálytő krém leírását, amiből semmire sem emlékszem. Még megnéztem, mennyibe kerül egy kamilla tea (320? Gyanúsan olcsó... ja, hogy ilyen kicsi), nézegettem egy két arckrémet, C-vitaminokat, majd kimentem.

Ezt az akció sztorit szerettem volna ma elmesélni, hogy megmutassam a kommentelőnek, hogy elképesztően érdekes a blogom