A VI. -ban legfőképp a BRIÓS volt a téma (módfelett érdekfeszítő). Nem írtam egy ideje, mert mégiscsak át kellett gondolnom ötezredjére: miért írok blogot? És mi az a blog? Szóval ez egy ilyen személyes napló, nyilvános napló... de akkor úgy mégis ki olvasná ezt? Ki a büdös kakát érdekel bárki más magánélete? Miért akarok az életemről írni? Miért?

Nem nagyon találtam választ, de már az megnyugtatott, hogy újra írok ide. És ezzel meg is van adva a miértre a válasz: magam miatt. Megnyugtat az illúzió, hogy ez kikerül az éterbe, és valaki valamikor elolvashatja. 

Mostanában elég sokat foglalkoztat a "Mit mutatok meg magamból másnak?"- kérdésköre. Én nem tudom, más tudja-e ezt kezelni, de én az f betűs közösségi hálón évekig rengeteg mindent megosztottam a magánéletemből, és csak most esik le, hogy ezt más is látta. Bizony, kissé lassú a felfogásom. Hiszen interneten keresztül az ember fia lánya bátrabb. 

De ha nem a közösségi médiáról beszélünk, hanem az élet más területéről (igen, van más is), hát nekem ott is meggyűlik a bajom azzal, hogy mit mutassak meg magamból, mit rejtsek el, hogyan viszonyuljak máshoz. Nekem erősen vissza kell fognom magam, ha társadalmilag elfogadott embernek szeretnék tűnni, aki mindig tudja, mikor kinek mit kell, mit illik mondani. 

Akkor sokkal felszabadultabb vagyok, ha valaki ismeri már valamelyik dalomat, vagy olvasta valamimet, vagy ilyesmi. Ez logikus mondjuk. De nem kaphatom elő a gitáromat minden ismerkedésnél, hogy "Szia én Szeverényi Orsolya vagyok, és amit tudni lehet rólam, hogy ... laaaaalalalalalallaaaaaa!" "Ó, nos, Orsolya, örvendek a találkozásnak!"

Régebben minden kínos helyzetben poénkodtam. Ez így nagyjából sikeres hárítás is volt, de mióta folyton arra gondolok, hogy mindenkit csak fárasztok ezzel, nem mondok semmit. De így nem érzem jól magam. Úgyhogy valahogy meg kéne tanulni moderálni magam.

Egyébként meg úgy telnek napjaim, hogy B.vel éldegélünk, várom az egyetemet, és újonnan megint hozom a régi dalírási rátámat. Ezzel nincs gond. Csak fel kéne venni őket. Már vagy tíz éve. Ja meg a banános videóhoz ki kéne nyomtatnom a pirossal áthúzott banán emblémát. És a Pársulathoz is írnunk kéne jelenetet, amit B-vel el is kezdtünk a Városliget dombján ülve, de közbejött a pizsamanadrágos Novák Péter, a Koppányt-nem-túl-keményen-alakító Feke Pál, a mióta -él-Istvánt-játszik Varga Miklós, magyarul a próba.

Meg még csinálok dolgokat, pl. szövegeket írok, mert kell, mert ez a munkám, erről majd később bővebben írok, ja meg Takival futóversenyre készültünk = futottunk 15 percet, majd kiszakadó tüdővel, szúró oldallal megpihentünk és filmekről beszélgettünk. Ó igen és a FOTÓZÁS.

Negyven fokban történt az egész, úgyhogy a testfestésem enyhén izzadt, melyet szegény aranyos sminkes lány próbált felitatni. Volt egy pillanata a sminkelési folyamatnak, mikor úgy éreztem, örökre itt maradok, ebben a lakásban, ezen a széken ülve, velem szemben ezzel a lánnyal, aki csak teszi rám, teszi rám, teszi rám, teszi rám a festéket. A frizurám elkészítésénél az volt a csúcspont, mikor fehér lakkal fújták le, és szóltak is, hogy ne nagyon lélegezzek (kicsit ellenérzésem volt ezzel a felszólítással kapcsolatban, hiszen az életemben elég fontos tényezőnek tartom a lélegzést...), de mégis lélegeztem, ezért elég pszichedelikus élményem lett a fehér lakktól, a negyven fokban, órák óta tartó sminkelés után. Az időjáráshoz remekül illett a hosszú fekete nadrág, és a fekete bőrfűző. Az első fél órában csak úgy kattintgattak, nem nagyon kaptam semmiféle instrukciót, hogy mit kéne csinálni, majd ezek után elmondták, hogy valójában egy skizofrén boszorkányt szeretnének viszontlátni. Miután leírták a karaktert, egész jól ment, hiszen csak önmagamat kellett adnom. Az elején még kis visszafogott voltam, de a végére már elég erélyesen rájuk szóltam, hogy ha nem hagyják abba a beszélgetést, nem tudom beleélni magam a szerepbe. Mint egy enyhe sztárallűrökkel küzdő primadonna. De ami a legjobb: igazat adtak! Úgyhogy összességében véve nagyon jó élmény volt, főleg mert kedves volt az egész társaság, jó összmunka volt, pár amatőr lépést leszámítva (ami engem, professzionális meghasadt boszorkány szakembert irritált).  

Paréj Kinga ügyes ismerősöm még rajzot is készített róla, melyet eme felületen is megmutatok.

Ez BAZI NAGY! De nincs kedvem átméretezni.

Zenét mindig teszek, "mindig", ez már egy szokás lett, hogy blogolok, egy új hobbi, amit csak azért csinálok, mert a fő terveimet halogatom. *Sóhajt* Oké jöjjön Suzanne Vega, és egy dal a kedvenc albumomról, amit Joe adott a nővéremnek kazin, és én hálás vagyok neki ezért, mert rongyosra hallgattam. Nem őt, a kazettát. Igen, észrevettem, hogy olyan neveket meg beceneveket írok, amiket esetleg más nem ismer. Oké Joe-t főképp a békéscsabaiak ismerhetik, az én ismerőseim legfőképp a méltán híres "pénteki Narancs" által.

Tehát Suzanne Vega és a Casual match... bszki rádiózni kéne mi? Beszélnem kéne meg zenét válogatni, meg beszélni, meg beszélni, meg beszélni, meg beszélni, meg összeválogatni a dalokat, leírni az adáslistát, nyomogatni azokat a gombokat, amik...ott vannak, meg beszélni másokkal, meg beszélni. Álommunka! A VIII. ban erről is fogok írni, legalábbis a Károli rádiójáról, meg a takarításról, de lehet hogy nem. De lehet, hogy igen!

............

------------

vagy nem! Befogtam