David Bowie-tól volt kedvem berakni a Let's dance c. számot, de elsőként ezt dobta ki. Természetesen már ismertem ezt a remekművet, hiszen hozzám minden eljut, ami ízléses, aminek mondanivalója, értéke van. Jól jön az anglisztika szakhoz, ha példaértékű kiejtést szeretnék, csak utánoznom kell Csongrádi Katát. Lív bihájnd jór péjnful memóriiiiiz. 

Egyébként nem akarom alázni ezt a nőt, mert őszintén szólva azt leszámítva, hogy értékelhetetlen ez a dal és klip, szerintem mégis csak pozitív jelenség. Mindenkit táncra biztat, kedves, barátságos, ezt most nem viccből írom, ez a Csongrádi legalább egy jószándékú nő, és láttam, ő is tart ilyen manapság divatos tréningeket....nem, nem megy, nem tudok jóindulatú lenni. Eddig sikerült. 

Annyi minden történik, én még össze akartam foglalni az eddig történteket a blogban, de azóta annyi minden történt. Például vettem egy körtét. Ezt mindenképp meg akartam említeni. Gondoltam veszek egy körtét, mert éreztem, beköszöntött az ősz, ez előző pénteken volt. Én minden depisnek felírnám receptre, hogy sétáljon el zöldség gyümölcsöshöz, én olyan zöldséges nénit, aki nem volt szívélyes, odaadó, kenyérre kenni való, még nem láttam. Komolyan mondom, nagyon bírom a zöldségesnéniket. Jól van akkó Bóvi is jöhet most má meguntam ezt a lecdenszt.

Annyira vicces, hogy véletlenül kétszer illesztettem be, mert chateltem, és hívtak Capa kiállításra, és poénkodtunk, hogy vajon Szép kártyát elfogadnak-e, vagy melegétel utalványt, vagy húsz forintot, vagy egy gemkapcsot. Remélem ez így együtt megteszi a hatását. "Ez itt a megboldogult ükapám bizsuórája".

Egészen belemelegedtem ebbe a blogolásba, így a jubileumot ünnepelve. Így már leszarom, hogy nyíltan káromkodom, hogy nem függnek össze a mondataim, és második hete volt az egyetemnek. Irodalmi előadást tartottam angolul, Roland Barthes - The death of the Author, nyögvenyelve, takonynyállal, megfázva, gusztusosan, hölgyiesen, elegánsssan. "Hé, nem is így kell írni az elegánst. Úgy kell írni, elegáncs." Tudom, nem vagyok vicces, de annyira nem gondolkodom semmin, hogy itt csak Átgondoltság Ember segíthet.

 Igen, ez még egy régebbi képsor, Átgondoltság Ember első része. Az a probléma, hogy nagyon kicsik a betűk, és akkor én nekem sikerült elérnem, hogy ha rákattintott az ember ilyen nagyítóval értitek, akkor nagyobb lett, a nagyítótól. De itt meg nem lehet rákattintani, és annyira szégyellem magam technikai analfabétizmusomtól, hogy legszívesebben kushadva a sarokba kullognék, de nem, nem, vállalom a szembesülést. Ha majd utána néztem, hogyan kell így MEGNAGYÍTANI, akkor MEGNAGYÍTOM. Ezt tudom, hogy kell, ezt úgy hívják, Caps Lock! Szerintem ilyen emberek valók egyetemre. Mint én.

Még a körtéről és a zöldségesről. A körtéről annyit, hogy a körte nagyon híres gyümölcs, szerepelt a Star Wars-ban (ezt csak ma tudtam meg), de az Angyalok városában is, és ez az, amit említeni akartam. Tudjátok, Nik kédzs meg rájen. És akkor a faszi angyal, a csaj meg leírja neki az ízeket. És akkor aszongya (ez megható jelenet) "Milyen az íze a körtének?" mondja Meg: "Mintha cukor olvadna el a nyelvemen."

...

....

...........

IGEN MEG RYAN, TÉNYLEG? ÉS HONNAN A PCSÁBÓL TUDNÁ NIK KÉDZS, AZ ANGYAL, HOGY A CUKOR MILYEN ÍZŰ, HA A KÖRTE ÍZÉT SEM ISMERI, HA SEMMILYEN ÍZT NEM ISMER??!!

Felháborító.

A zöldségesről annyit,  hogy régi álmom, hogy zöldséges legyek. Egyszerűen szeretem a zöldségeket és a gyümölcsöket, remek élőlényeknek tartom őket, finomak, egészségesek, és szerintem nem véletlen, hogy a zöldségesek kedvesek. MINDEN ZÖLDSÉGES KEDVES. 

Most kitaláltam, hogy végigjárom az összes zöldségest fővárosunkban, hogy felmérjem, tényleg kedves-e mindegyik. Majd írok jelentést. Igen, igen, ez a blog hasznos témákat jár körül. Briós (VI. rész)

Mára ennyi elég. Ma megtudtam, hogy van egy wales-i város, aminek ez a neve: Llanfair­pwllgwyngyll­gogery­chwyrn­drobwll­llan­tysilio­gogo­goch. Imádom ezt az iskolát, már rengeteg hasznos infót megtudtam. Ezen kívül még hogy a holland malachang az "Vrinsk", a német méhecskehang "Sum", és hasonló állathangokat. 

Nem, nem az óvodában vagyok elsős, hanem az egyetemen, bár rendkívül szórakoztatónak tartom, hogy van a közvetlen szomszédságunkban egy óvoda. Úgyhogy fáradtabb reggeleimen, ha véletlenül eltévesztem a házszámot, nem kell aggódnom, így is úgy is jó helyre kerülök. És ami még vicces, hogy két beszélgető vihogó srácra rászólt a tanárnő "This is not a kindergarten" "Ez nem óvoda." Mondom, hogy vicces.

A következő bejegyzésemben a X.bejegyzés első részében már említett összefoglalást fogom megírni, eddigi blogéletművemet egy csokorba szedő nosztalgikus slágerkoktél kicsiknek, nagyoknak, az egész családnak :)

A munkámról is írnom kéne, nagyon vicces, pl visszadobták két szövegemet, mert elektromos autóról írtam, pedig elektromos játékautóról kellett volna. Betonvágás, szállítószalag, eprüvetta, párterápia, apasági teszt. Ez a rövid summázata a munkámnak. 

Á a fogorvosom még mindig vicces, most kértem időpontot a barátomnak is, kíváncsi voltam, erre lesz-e riposztja, erre mondja: "És el fog jönni? Maga szerint eljön? Mit fog csinálni, ha nem jön el?", azt mondtam: "Hozzávágom a jegygyűrűmet." Igen, ilyen viccesek vagyunk együtt. A fogorvosom és én. Felléphetnénk kalappal, bottal, szteppcipőben, világsiker lenne.

Nem írtam le mindent, ami kikívánkozott, de ez így már több, mint elég. Mi lesz a következőben? Ja, összefoglalás, és a felvétel a díjkiosztóról. Meséltem, hogy voltam a "Nagyon Menő Amerikai Díjkiosztón?" Jelöltek a "Legcsudiszupibb blog" kategóriában.

Ma még ettem egy narancsot is, ezt feltétlenül le kellett írnom, és pingpongoztunk Bövel, és meccset néztünk (a ligetben játszott egy szenior csapat, élőben nézhettük. Nem értek a focihoz, de az nekem is feltűnt, hogy annyira ők sem.) És még sokminden történt, és történik, nemcsak velem, de más emberekkel is történnek dolgok. Valaki lehet, hogy most száll ki egy limuzinból, valaki kokós krvák popójáról szívja fel a porcukrot épp...sok izgi dolog van a világban, csak keresni kell :) Tehát jövő órára Összefoglalás, Díjkiosztó Videó, Munkám. És boszorkányos fotózásról fénykép? És monty python próbabeszámoló?

Ejnye de sokat ír ez a lány, ahelyett, hogy sörözni menne a csoporttársaival. Amit azért nem tesz, mert betegen nincs kedve emberek közé menni, mert nem a legszofisztikáltabb viselkedés teletrüsszenteni mások szép estéjét. Viszont széthányni a saját blogját széthányhatja, elidegeníthetetlen alkotmányos joga. Felrakhat képet rosszul kitömött állatokról.

B-vel konzultáltunk rosszul kitömött állat - ügyben (mosógéptisztítási ügyben is konzultálnunk kéne... de az nem olyan fontos) , és arra jutottunk: ez a fotó a legviccesebb. Megvennénk, és kitennénk a lakásba. Még valamit muszáj megosztanom, keresek valamit a "VICC" mappából, pedig elhatároztam, hogy most már komolyabb témákról fogok blogolni. Sze lá ví.

TIZEDIK BLOGBEJEGYZÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉS!!!!!!!!!!!

Hát nem megható? Nem örömteli? Nem önti el mindenki szívét egyfajta ünnepélyes, derűs nyugalom? "Megcsinálta. Hát megcsinálta... Jól van, kölyök." *hátbaveregetés*

Szóval össze akarom foglalni az eddigi blogbejegyzéseimet, szeretnék képeket feltölteni három rosszul kitömött állatról, szeretnék mesélni az első hetemről az egyetemen, meg életem első futóversenyéről, valamint szeretnék feltölteni egy videót, melyen szerepelek. Elmentem ugyan is a "Nagyon Menő Amerikai Díjkiosztó"-ra. Nem ismeritek? Amerikában van, ezért nem is írtam egy ideje, mert kiutaztam. Tudjátok jelölték a blogomat a "Világ legcsudiszupibb blogja" kategóriában. Igen, én is meglepődtem. Erre nem számítottam. De majd csak a következő bejegyzésemben láthatjátok. And now for something completely different. A photo about a badly stuffed animal. 

ELSŐ FUTÓVERSENYEM.

Az úgy volt, hogy már tavasz óta futunk Takival, és ő mondta, hogy lesz futóverseny. Mint már eddigi bejegyzéseimben is említettem, több futásunk annyiból állt, hogy 10-15 percig futottunk, majd zilálva, nyekegve filmekről beszélgettünk. Reggel úgy indultunk, hogy eltévesztettük a megállót, így kérdéses volt, hogy odaérünk-e időben, de odaértünk. B. szurkolt nekünk, pedig csak 2015 m-t futottunk. Bár nekem ez is megterhelő volt. Pedig ez a 2015 elvileg ilyen családi futam, egyes nők babakocsival "tolták"...hahaha. Voltak kisgyerekek, akik megelőztek, és nem olyan vékony emberek, akik mögöttem szuszogtak. Mikor beérkeztünk, kaptunk frissítőt. "Frissítő" alatt sima buborékmentes normálhőmérsékletű ásványvizet értenek. És kaptunk csokit, ami most eszembe jutott, ezért meg is eszem. Hm. rendkívül érdekes állaga van. Szóval így néz ki egy négy napos csoki, ami először a zsebemben annyira felmelegedett, hogy elolvadt, majd a hűtőben keménnyé formálódott. 

Először a hét kilométert terveztük, de aztán ráébredtünk, hogy annyira nem vagyunk jó formában, hogy azt nem vállaljuk be. Ehelyett bevállaltuk a megaláztatást, hogy csak ennyit bírunk. Egyébként mindenki kedvesen szurkolt, de hát mikor végeztünk, bemondták a hangosba: "És most következnek az igazi versenyek." Kösz szépen. Tényleg.

Bocs Taki, hogy megkérdezésed nélkül töltöttem fel ezt a képet, de olyan ennivalók vagyunk, még attól is el tudok tekinteni, hogy elképesztően előnytelen rólam ez a fotó, és olyan, mintha nem lenne derekam és nagy lenne a hasam, te viszont jól nézel ki rajta, de ezt úgyse fogod látni, mert nem is olvasod a blogom! Há! Tu-sé! Ezt megkaptad!

ELSŐ HETEM A EGYETEMEN

Tetszik az egész, főleg mert mindenki normális, az óráink is jók, nem szeretnék túlságosan részletekbe belemenni, de még ismerkedem is. B., ha olvasod: nem úgy, nem úgy! Nem kezdem el a hajamat csavargatni és hangosan vihorászni ha meglátok egy fiút, nem veszem le a jegygyűrűmet, és csúsztatom a farzsebembe! Nem én! (Huh. Ez meleg volt.)

Szóval első hetem az iskolában! Vittem körzőőőt meeeeg sorvezetőőőőőt meg zsírkrétááááát meg tornazsákooot. Rengeteg mindent kéne mesélnem, ahhoz, hogy mindent elmeséljek, pl. a heves, élénk franciatanárt, akinek a természetes nyelve az ordítás, és mégsem kavar fel ezzel senkit, valamint annyit kell még tudni róla, hogy gusztustalan közvetlen azokkal, akiket már tanított, nem olyan férfinő perverz módon, hanem ilyen "jaj de közvetlen és jófej tudok lenni" módon, ettől pedig úgy tűnhet, hogy nem kedvelem, de mégis irigy voltam, és azt akartam, hogy velem legyen jóban. Ha emberek jóban vannak, legyenek akármilyenek, egyszerűen én is jóban akarok lenni velük. Aztán mikor kiderül, hogy szimpatikus vagyok nekik, leszarom őket. Ez az én stílusom bébi.

És megvalósult a álmom, hogy itt a lakunkban megvendégeljek valakit, mert Dani idejött, és evett a szörnyű sárgaborsófőzelékünkből. Nem is tudta teljesen megenni, de hát nem hibáztatom. De én már mióta rájöttem, hogy a suli másfél perc gyalog, azt tervezem, hogy majd mindenki ide fog járni. Azért nem mindenki. Majd írok egy listát, hogy ki jöhet, ki nem. A legkevésbé szimpatikus emberekről készítek egy fotót, kinyomtatom, és készítek egy ilyen piros körben áthúzott képet. Értitek hogy meg van tiltva hogy bejöjjön. Nem tudok fogalmazni.

Erről jut eszembe olyan óráim vannak, mint bevezetés a nyelvtudományba, az irodalomtudományba, a nyelvi rendszerekbe, nyelvi normativitás és nyelvhelyesség, könyvtárismeret, stb stb. És most egy Frank Prescott nevű fickóval voltunk csoportfoglalkozáson, és tanultunk tanulni. Nem emlékszem, mi a tantárgy neve, de arra tanít, hogy tanuljunk. Remélem megtanulok tanulni. Ez jó végszó is lesz az első részhez. Folyt.köv.

Mert a Calvin College-ból jöttek amerikaiak, az a KRE ismi iskolája (de édesek... komcsi Calvin College, te vagy a legjobb barim! És virágokat szednek a réten, kézenfogva szaladgálnak, lökik egymást a hintán, rózsaszín vattacukrot esznek) Szóval és az amerikai tanár úr mellé sikerült leülnöm, akitől megkérdeztem, szabad-e a mellette levő hely, és nem válaszolt, gondoltam, micsoda bunkó, na mindegy azért leülök. Remélem a NAGY AMERIKAI REGÉNY megírásában segíteni fog ez a tapasztalat. (Gy.k. a II.-ban írtam erről, de majd következik a X. jubileumi blogbejegyzésem, amiben összefoglalom eddigi fantasztikusan lebilincselő tartalmát eme blognak. Gy.k. : gyengébbek kedvéért... istenem. )

Ma tárgyakat is felvettem, borzasztó időpontyokban, de nem baj, mert én úgyis feláldozom magam a közért. Közért HAHAHAHA. Mert hogy úgyis egy percnyire lakom gyalog. Azt meséltem ugye, hogy beiratkoztam, és katasztrofálisan. És az egyik srác kérdezte, hogy "Majd pizsamában fogsz bejárni?" ... De klafa ötlet! Milyen baró! A rózsaszín szőrmeköntösömben és lila szőrmamuszomban akarok bemenni. Addig még szerzek egy hálósipkát, csak a hangulat kedvéért. 

Szóval egész nap ügyeket intéztem (az egész napot a felkelésemtől számítom, tehát mondjuk úgy: fél nap.) Hívogattam mindenféle embereket, akiket eddig nem akartam. Például a zelműt. Mert a múltkori áramkimaradás miatt aszonták kapunk kárpótlást. Hát kapjunk is, megsavanyodott a palacsintatésztánk! Phahh, phöhh, chahh! Ördög és pokol! *rázza az öklét*. A nő meg aszongya automatikusan megy majd a kárpótlás, csak még nem tudták elrendezni a dolgot. Nem így mondta, hivatalosabban, formaiasabban mondta, de az volt a lényege: lövése sincs, mikor kapjuk meg a pénzt. Azt is mondta, érdeklődjek legközelebb szeptember második felében. 

Megrázó napjaim jönnek, holnap például ocsmányirodába megyek. És futni, hiszen vasárnap lesz életünk első futóversenye. Lesz ingyenes lábállapotfelmérés. Ma meg megint mennem kellett volna a vicces fogorvosomhoz (lásd VIII.), de kihagytam. Most biztos szomorú. Valaki másnak mond borzasztó poénokat, s belül zokog.

Bementem amerikaibámulásból hazafelé a diszkontba. Ilyen kínai ömlesztett árus bolt, ahol minden feleannyiba kerül, de duplaannyi időbe kerül megtalálni. Én csak egy szappant akartam, de aztán elkezdtem nézelődni mindenfelé. Ez lett a vesztem. az egyik sarkon észrevettem ilyen hosszúkarú majmokat. Nem igaziakat, ilyen tépőzárral össze lehetett rakni a karjukat, így voltak ráakasztva a tartóra. Meg is néztem őket, gondoltam, elképesztő, mennyi hasznos holmi kapható itt. Ráadásul világoskékben, ciklámenben is. Egy pillanatra elnézek, már lent vannak a földön. Hát nem voltam jókedvű, arra gondoltam, hogy "Na tessék, kellett nekem nézelődni, ezután a stresszes tárgyfelvétel után, az igénybevevő amerikais eset után, a könyvtári tartozásommal való kínos szembesülés után nem volt nekem elég felkapni azt a szappant, kifizetni, és hazasétálni, nem, nekem bámészkodni kellett. És most itt hajolok egy kupac hosszúkarú ciklámenkék tépőzártenyerű majom után, és próbálom összetépőzárazni a megfelelő részeket."

Na a nyár utolsó napján, X. jubileumi blogbejegyzésem előtt egy Heaven Street Sevennel búcsúznék mára, ugyan is hónap elején volt az utolsó koncertjük a Parkban, és én nem mentem. Erre a dalra kislánykoromban ugráltam az ágyon. Szűcs Krisztián.... szeretlek. Mindig is szerettelek. Tudom, hogy szeretsz titokban. Nagyon sajnálom, hogy nem sikítozhattam tizenéveseket megszégyenítő hangerővel a szövegeidet, és nem dobtam be a nagymamabugyimat a színpadra. R.I.P., H.S.7. *Szip...szip...* Ígérem, X. jubileumi blogbejegyzésemben valami felnőttesebbet fogok betenni. (betenni...HÖ, HÖHÖ, HÖ.)

Most újítok, és először a zenét teszem be. És sorkizártan írok, és feszélyez érzelmileg a szabályossága. Nagyon csipázom ezt a Hueyt. Aki fel akar kelni reggel, hallgasson Huey Lewis and the newst, nekem segített. Na meg Vissza a jövőbe. Luxuskondenzátor! Ezt hallgattam tegnap, a beiratkozás reggelén.

A NAGY BEIRATKOZÁS. 

Egy egyetem, amit nagyobb valószínűséggel fogok elvégezni, mint nem? Ez már nem piskóta. De természetesen tartom magam régi jó szokásaimhoz, és a beiratkozási iratoknak egy nem elhanyagolható részét kihagytam. Mármint nincs adó és tajkártyám, meg ilyenek. Ráadásul beszédültem olyan negyed tíz környékén, vagy később, pedig 8.30 ra kellett volna odaérni. Én tényleg azt hittem, hogy ez csak ilyen "8.30tól lehet jönni"féle kiírás, nem pedig "8.30tól kell jönni". Hát de szerencsére az első tíz másodperc után összeismerkedtem két igazán szimpatikus sráccal, akikkel a második percben arról beszéltünk, hogy emberkerülők :D Megnyugtató, jó érzés volt, hogy nem egyedül kell végigállnom az egész izét. Mint kiderült, ők már mind beiratkoztak, mindenki, aki ott volt, mind a ...hát nem tudok saccolni, de rohadt sok ember van ezen a szakon... Károli anglisztika. Szóval mindenki idejön, akit nem vettek fel az ELTÉre. Szerintem kb. én vagyok az egyetlen, akinek az első jelölése a Károli volt. Na szóval ők már beiratkoztak, és ők csak a tájékoztatóra vártak. Szóval nekem gyorsan még oda kellett rohannom a beiratkoztató nőhöz, aki épp megállt tőlünk nem messze, és letámadhattam, amíg turkált a táskájában. Mondanom sem kell, mennyire örült nekem. Éreztem, hogy ha most lenne nála valami eszköz, amivel meg tudna ölni, vagy legalább megsebezni, nem feltétlenül hezitálna. Mindazonáltal rendes volt, mert megalázhatott volna, de csak simán hideg volt. Pedig még hirtelen azt se tudtam, mit kell írni a tagozathoz. Egyszerűen nem kapcsolt az agyam. Úgyhogy megértem, hogy fogyatékosnak nézett, nem álltam távol ettől. De mindenesetre megtörtént a dolog. És egyébként mindenki normális és kedves. Már szeretem ezt a helyet. Ami jó jel, ugyanis:

Ha szeretem --> bejárok

Ha bejárok --> jegyzetelek

Ha jegyzetelek --> tanulok

Ha tanulok --> bemegyek a vizsgára

Ha bemegyek a vizsgára, úgy hogy tanultam --> átmegyek

Ha minden vizsgámon átmegyek --> elvégzem!

Összegezve: Ha szeretem --> elvégzem.

Ez az én rendkívül elmés elméletem. Ingyen adom, tényleg. Pedig milliárdokat kereshetnék vele.

Van egy háromlépéses sikertervem a gazdagsághoz is! Unja már az akciós újságokat bújni? Szeretne úgy elmenni sörözni, hogy egynél többet is megihat? Nem akar szárazkenyeret ebédelni? Szeverényi Orsolya, a rendkívül sikeres sikerorientált sikert sikerre halmozó sikertréner háromlépéses sikertervével sikert arathat a pénzkeresésben! Gazdagodjon meg most! A háromlépéses sikerterv nem kerül semmi pénzébe, ingyen adjuk Önnek, mert mi nagyon nagyon kedves, odaadó emberek vagyunk! Íme a háromlépéses sikerterv:

1. Találj valami tevékenységet, amiért pénzt adnak.

2. Csináld.

3. Ne költs annyi pénzt.

Nekem bevált!

CIGÁNY KOCSMA

Egyébként a szövegíró munkámról akartam még mesélni régebben, de most megdádáztak emailben, szomorú vagyok. Ejnye bejnye én. Szóval írta a csajszi, többek között, hogy figyeljek arra, hogy ne használjak szalonképtelen kifejezéseket, mint pl "cigány", "kocsma", vagy "csodálatosan fantasztikusan szuper".... És ezt rendkívül szórakoztatónak tartom, ugyan is én egyikre sem emlékszem, hogy használtam volna! Most vagy nem emlékszem, vagy ő találta ki, hogy ezt írtam, vagy valaki besurrant a laptopomhoz, míg aludtam, és átírta a szövegeimet. Ez a legvalószínűbb.

Már látom is a legközelebbi szövegem címét:

A CSODÁLATOSAN FANTASZTIKUSAN SZUPER CIGÁNYKOCSMA

:D

Nem mentem gólyatáborba. Patrik, az egyik srác, akit megismertem, megy, majd elmeséli. Remélem nem szippantják be őt a hökösök... Kár lenne érte. Olyan fiatal még. Porbapukizó. Tizenhétezer forintot spóroltam. Tízezret viszont elvesztettem Dán fokon. Kettőezervalamennyit meg egy mártélyi vonatjegyre költöttem, melyet nem használtam fel. Mennyi pénzem van most, ha vettem négy almát, öt narancsot, tíz banánt, és 80 km-rel haladok Cegléd felé? Matektanárnak kéne mennem.

Egyébként hazudtam, voltam gólyatáborban, készítettem is fotót.

Ilyen gólyatáborba szívesebben megyek.

VICCES A FOGORVOSOM

Hát szóval ma voltam a kerületi fogorvosnál, VII. kerületi lakosként. Izgalmas az életem. Szóval büszke voltam magamra, hogy odaértem a 16.30as időpontyra 16.25kor, majd 16.50kor ráébredtem, hogy rossz emeleten várok. De megoldódott, mert ők is várattak magukra, még 17.25ig, és be tudtam menni. Ezúttal is köszönöm a nőnek, aki átadta nekem a hétfői deles időpontyát. Életem első fogorvosi várós elbeszélgetése, és máris kapok egy időpontot, meg egy közeli uszodatippet. No bementem, a fickó pedig rendkívül vicces kedvében volt. Már nem is emlékszem minden poénjára, de pl kérdezte: "No. Érzéstelenítsünk? Hm? Na? Nem muszáj. Na?" ... aztán "Na, érzéstelenítettem is. Ügyes vagyok?" , majd: "Amúgy nem vagyok ilyen vicces hangulatban, csak még tart a gyógyszer." Aztán majdnem megfulladtam, mert lecsúszott a saját nyálam a torkomon, köhögtem, és mondja "Ne bagózzon annyit!" ...aztán még mondott egy csomó elfelejthető poént, és eljutottam addig a szintig, hogy idegesített. Engem. A poén. Engem. Hiába, egyszer mind kirepülünk a fészekből, felnövünk, és keserű vénasszonyként bosszankodunk egy poénkodó emberen. C'est la vie, ahogy a híres producer, Jidault Bousie mondaná. És a teteje az volt, hogy végeztünk, mondta, hogy "Még itt kell lennie egy órát." ... ezután megkérdeztem, mikor ehetek. Mondta: "Egész hétvégén nem ehet." Megkérdeztem még egyszer, ugyanezt mondta. Én, mint aki hirtelen elfelejtette, hogy kell beszélni egy vicceskedővel, ártatlanul megkértem, legyenszíves komolyan válaszolni. Tudom, tudom, olaj a tűzre. Mondja "Komolyan? Hú... Hát nem tudom, hogy össze tudom-e ennyire szedni magam." Még egyszer megkérdeztem, mikor egyek? "Ha megéhezik." Nagyon vicces, nagyon szórakoztató, remélem legalább ilyen hozzáértéssel tömte be a fogam. Hiába, én hiszek a karmában. Alázó, sértő megjegyzéseket, és fárasztó poénkodást kapok mostanában... Visszanyal a fagyi.

IX. ben tovább kalandozom az életben, ami egy csodálatosan fantasztikus szuper cigánykocsma.

A VI. -ban legfőképp a BRIÓS volt a téma (módfelett érdekfeszítő). Nem írtam egy ideje, mert mégiscsak át kellett gondolnom ötezredjére: miért írok blogot? És mi az a blog? Szóval ez egy ilyen személyes napló, nyilvános napló... de akkor úgy mégis ki olvasná ezt? Ki a büdös kakát érdekel bárki más magánélete? Miért akarok az életemről írni? Miért?

Nem nagyon találtam választ, de már az megnyugtatott, hogy újra írok ide. És ezzel meg is van adva a miértre a válasz: magam miatt. Megnyugtat az illúzió, hogy ez kikerül az éterbe, és valaki valamikor elolvashatja. 

Mostanában elég sokat foglalkoztat a "Mit mutatok meg magamból másnak?"- kérdésköre. Én nem tudom, más tudja-e ezt kezelni, de én az f betűs közösségi hálón évekig rengeteg mindent megosztottam a magánéletemből, és csak most esik le, hogy ezt más is látta. Bizony, kissé lassú a felfogásom. Hiszen interneten keresztül az ember fia lánya bátrabb. 

De ha nem a közösségi médiáról beszélünk, hanem az élet más területéről (igen, van más is), hát nekem ott is meggyűlik a bajom azzal, hogy mit mutassak meg magamból, mit rejtsek el, hogyan viszonyuljak máshoz. Nekem erősen vissza kell fognom magam, ha társadalmilag elfogadott embernek szeretnék tűnni, aki mindig tudja, mikor kinek mit kell, mit illik mondani. 

Akkor sokkal felszabadultabb vagyok, ha valaki ismeri már valamelyik dalomat, vagy olvasta valamimet, vagy ilyesmi. Ez logikus mondjuk. De nem kaphatom elő a gitáromat minden ismerkedésnél, hogy "Szia én Szeverényi Orsolya vagyok, és amit tudni lehet rólam, hogy ... laaaaalalalalalallaaaaaa!" "Ó, nos, Orsolya, örvendek a találkozásnak!"

Régebben minden kínos helyzetben poénkodtam. Ez így nagyjából sikeres hárítás is volt, de mióta folyton arra gondolok, hogy mindenkit csak fárasztok ezzel, nem mondok semmit. De így nem érzem jól magam. Úgyhogy valahogy meg kéne tanulni moderálni magam.

Egyébként meg úgy telnek napjaim, hogy B.vel éldegélünk, várom az egyetemet, és újonnan megint hozom a régi dalírási rátámat. Ezzel nincs gond. Csak fel kéne venni őket. Már vagy tíz éve. Ja meg a banános videóhoz ki kéne nyomtatnom a pirossal áthúzott banán emblémát. És a Pársulathoz is írnunk kéne jelenetet, amit B-vel el is kezdtünk a Városliget dombján ülve, de közbejött a pizsamanadrágos Novák Péter, a Koppányt-nem-túl-keményen-alakító Feke Pál, a mióta -él-Istvánt-játszik Varga Miklós, magyarul a próba.

Meg még csinálok dolgokat, pl. szövegeket írok, mert kell, mert ez a munkám, erről majd később bővebben írok, ja meg Takival futóversenyre készültünk = futottunk 15 percet, majd kiszakadó tüdővel, szúró oldallal megpihentünk és filmekről beszélgettünk. Ó igen és a FOTÓZÁS.

Negyven fokban történt az egész, úgyhogy a testfestésem enyhén izzadt, melyet szegény aranyos sminkes lány próbált felitatni. Volt egy pillanata a sminkelési folyamatnak, mikor úgy éreztem, örökre itt maradok, ebben a lakásban, ezen a széken ülve, velem szemben ezzel a lánnyal, aki csak teszi rám, teszi rám, teszi rám, teszi rám a festéket. A frizurám elkészítésénél az volt a csúcspont, mikor fehér lakkal fújták le, és szóltak is, hogy ne nagyon lélegezzek (kicsit ellenérzésem volt ezzel a felszólítással kapcsolatban, hiszen az életemben elég fontos tényezőnek tartom a lélegzést...), de mégis lélegeztem, ezért elég pszichedelikus élményem lett a fehér lakktól, a negyven fokban, órák óta tartó sminkelés után. Az időjáráshoz remekül illett a hosszú fekete nadrág, és a fekete bőrfűző. Az első fél órában csak úgy kattintgattak, nem nagyon kaptam semmiféle instrukciót, hogy mit kéne csinálni, majd ezek után elmondták, hogy valójában egy skizofrén boszorkányt szeretnének viszontlátni. Miután leírták a karaktert, egész jól ment, hiszen csak önmagamat kellett adnom. Az elején még kis visszafogott voltam, de a végére már elég erélyesen rájuk szóltam, hogy ha nem hagyják abba a beszélgetést, nem tudom beleélni magam a szerepbe. Mint egy enyhe sztárallűrökkel küzdő primadonna. De ami a legjobb: igazat adtak! Úgyhogy összességében véve nagyon jó élmény volt, főleg mert kedves volt az egész társaság, jó összmunka volt, pár amatőr lépést leszámítva (ami engem, professzionális meghasadt boszorkány szakembert irritált).  

Paréj Kinga ügyes ismerősöm még rajzot is készített róla, melyet eme felületen is megmutatok.

Ez BAZI NAGY! De nincs kedvem átméretezni.

Zenét mindig teszek, "mindig", ez már egy szokás lett, hogy blogolok, egy új hobbi, amit csak azért csinálok, mert a fő terveimet halogatom. *Sóhajt* Oké jöjjön Suzanne Vega, és egy dal a kedvenc albumomról, amit Joe adott a nővéremnek kazin, és én hálás vagyok neki ezért, mert rongyosra hallgattam. Nem őt, a kazettát. Igen, észrevettem, hogy olyan neveket meg beceneveket írok, amiket esetleg más nem ismer. Oké Joe-t főképp a békéscsabaiak ismerhetik, az én ismerőseim legfőképp a méltán híres "pénteki Narancs" által.

Tehát Suzanne Vega és a Casual match... bszki rádiózni kéne mi? Beszélnem kéne meg zenét válogatni, meg beszélni, meg beszélni, meg beszélni, meg beszélni, meg összeválogatni a dalokat, leírni az adáslistát, nyomogatni azokat a gombokat, amik...ott vannak, meg beszélni másokkal, meg beszélni. Álommunka! A VIII. ban erről is fogok írni, legalábbis a Károli rádiójáról, meg a takarításról, de lehet hogy nem. De lehet, hogy igen!

............

------------

vagy nem! Befogtam

Elképesztően idegesítő, hogy nem tudom kitalálni, hogy azt a zenevideót, amit a legelején akartam kitenni, nem tudom megoldani, hogy az elejére rakjam, mert borzasztóan nagyméretűvé válik a kurzor, és minden így...megváltozik és akkor tök szar úgy írni utána! Ha felhívok egy tech supportost, ezekkel a szavakkal fogom leírni a problematikát. 

Tehát a hangulatváltozásaimról akartam írni, de most már nincs kedvem. Elment a kedvem tőle. Keressek hozzá valami videót, a hangulatokról? Minek? Na pontosan erről beszéltem, tegnap még erről írtam volna, ma már nem. De lehet, hogy öt perc múlva elfog a hatalmas lelkesedés, hogy mégis a témához nyúljak. Ki tudja a jövőt? Aki a múltat is? Milyen filozofikus. 

Hol tartottam? Ja pont ez az, ott tartottam, hogy a fő témáról, amiről írni akartam, nem is írok. Mert már nincs hozzá hangulatom. Hangulat, egyébként jó szó. Mert benne van a "hang". Ugye. Meg utána az "ulat" se rossz. Ja. Hát akkor megyek is. Á nem, azért még írok a többiről, amit látok alcímként.

BRIÓS. 

Ez most olyan, mintha én lettem volna napközis, és azokhoz akarnék szólni ezzel a demotiváló fotóval, akik voltak napközisek. Mert egy pillanatra azt hittem, voltam napközis. Aztán rá kellett jönnöm, csak a tízóraik ízére asszociáltam, és ezért hittem magam napközisnek. Én nem voltam soha napközis. Ez jó vagy nem? El kell gondolkodnom ezen a napközi dolgon. Kérem, a mitkezdjekmagammal@gmail.com-ra írja meg mindenki, aki akarja, hogy volt-e napközis, és ha nem, milyen volt. (Egész nap az emailjeimet fogom nézni, vagy egy évig, mire valaki erre a bejegyzésre ráakad, és úgy dönt, oké, leírom. - ezért ez a felhívásom örökre szól, amíg csak él ez a blog :D Aztán majd tíz év múlva, mikor épp egy yachtból szállok ki, hogy elhozzam a tisztítóból a Ferrarimat - hogy elmehessen pár hét szabira a limu sofőröm, de még előtte algamentesítse az uszodám), na pont akkor fog valaki egy napközis emailt írni nekem.)

Jaj jaj. Ez egy szomorú történet. Ma történt. Egy nagyon szép nyaralónap után (melyet nem vittünk túlzásba - a Városligetbe mentünk, ami körülbelül 4 percnyire van tőlünk, és a Bécsi szelet vendéglőben ettünk, ami az István utca elején van - mi az István utca közepén lakunk.) Szóval egy nagyon szép nyaralónap után bementünk a Pékségbe (ez a szomszédunkban van, természetesen. Direkt úgy helyezkedtünk el, hogy 5 percnél többet sehova se kelljen utaznunk) És ott kinéztem magamnak egy túrós táskát, és egy brióst. Gondoltam "Hm, túrós táska és briós. Jó lesz nekem. Hű de jó, hogy még van is. Túrós táska. A táska is jó, a túró is jó. Fini. Fiiiini. Fini. Fincsi. Fincsa. Csinfi."

... igen, mély gondolataim voltak. Ez már este volt, és maradt még pár péksütemény, ezért az eladónő úgy döntött, párat elajándékoz. Persze én nem tudtam, miért, azt hittem, ismeri az előttem vásárlókat, gondoltam "Jaj de kedves, biztos ismeri az előttem vásárlókat, és ezért ad nekik dolgokat. Vagy csak mert gyerekük van és azért olyan kedves? Á mindegy mindenesetre kedves és kész. Dúú. dúúdúdúdúdúúdúdú. Duváááuá, dubidúúúúúúúú.Túrós. Túrós táska. Briós. Briós. Porcukros, briósformájú. Még nem is drága. De jó lesz rá fini vajat kenni. Remélem nem romlott meg a vajunk. Akkor rossz ízű lesz. Vagy nem hűtőízű a vaj... de rossz lenne. De ha finom lenne, akkor jó lenne ez a briós. Az alja is, meg a cukros teteje."

Aztán már csak.. azt hallottam... (elnézést, kicsit elérzékenyültem)... hogy "Egy kis finom brióst? Hadd tegyek párat." ... én pedig végignéztem... végignéztem, ahogy rakja bele a briósokat. Berakta az elsőt. Ekkor még menthetőnek éreztem a helyzetet, arra gondoltam "Á, még lesz kettő nekem, az egyiket megvehetem." Berakta a másikat is. Ekkor akartam volna szólni. De... de nem szóltam. Mire észbekaptam, már mindhárom brióst berakta... elöntött a mélységes csalódottság. Briós... másnak ajándékoztak, nem lehetsz az enyém. Be kell érnem túrós táska helyett túrós párnával, helyetted meg meggyes vaníliással. A meggy jó. A vanília jó. Nem erről van szó. Csak épp... Ez a dal rólad szól.

A tollasozás egy igazán jó program. Ha az ember elmegy nyaralni, akkor még jobb. Én mindig így gondoltam, míg rá nem kellett jönnöm: a tényt, hogy tollasozok, jobban szeretem, mint magát a tevékenységet. Ezek zavarnak legfőképp:

1. Állva kell lenni közben.

2. Különböző mozdulatokat kell végezni.

3. Fogni kell az ütőt.

4. El kell találni az ütővel a labdát.

5. Nem elég csak eltalálni, ó nem...jó irányba, megfelelő távolságra kell elütni.

Ráadásul B. megpróbált megtanítani egy szerva technikát. És én fejlődtem, mert nem csaptam le az ütőt egy perc próbálkozás után, káromkodva, hogy én ezt márpedig többet nem csinálom! Hanem konszolidáltan vártam még egy kicsit, s csak öt tíz perc kedvtelen játék után hagytam abba. De egyébként meg túlzok, mert a nagy részét élveztem, csak így viccesebben jött ki. És mi lehet ennél fontosabb? Őszinteség? Mondanivaló? Á - áá.

A halálos szerelemről: a suliban már nem volt annyi szabadidőm, mint az oviban. Így kénytelen voltam olyan dolgokkal foglalkozni, amik az iskolába járással járnak = halálosan beleszerettem Jancsiba.

Nem viccelek, elképesztően komolyak voltak az érzéseim. Nem hinném, hogy ez valaha eljut hozzá, de ha igen, tudja meg: a világon így 8 éves még nem volt szerelmes, mint én belé.

De persze alapja is volt, akkor 8 évesen racionálisabban választottam ki szerelmem tárgyát, mint mondjuk 14 évesen.

Jancsival mindig együtt mentünk haza, mert hazakísért. Minden nap.

Egyszer adott nekem egy raffaellót.

Máskor egy csokor ibolyát.

Valamikor kardoztunk a nádakkal.

Mikor a házunk elé értünk, az ároknál óriás vagy hangyásat játszottunk. Léptünk egy kicsit, mondtuk "Így lép egy óriás!" léptünk egy nagyot "Így lép egy hangya!", erre léptünk egy kicsit...  és nem untuk meg, csak kacagtunk, kacagtunk. A kék kutat Snoopynak neveztük, ugyan is hasonlított rá, Jancsi egyszer még a sapkáját is rátette. És mikor megnyomtuk, és kijött belőle a víz, olyan volt, mintha Snoopy hányt volna. Ilyeneken szórakoztunk.

Mi voltunk a mezőmegyeri boni és klájd. Becsöngettünk házakba, és elfutottunk. Egyszer még a postáját is kiloptuk valakinek. Sőt, loptunk a megyeri abc-ből. Igen, bizony. Legtöbbször rágót. Az iskolában egyszer kártyáztunk a pad alatt, és fekete pontot kaptunk.

Szóval mi ez, ha nem szerelem?

Jancsi, ha ezt olvasod, ne ijedj meg, ez csak egy drámai, költői megemlékezés.

Aztán egyszer csak mindennek vége lett.

Napközis lett.

Egyedül mentem haza minden nap.

Aztán úgy döntöttem, megírom neki levélben.

Igazán nagyon szívesen visszaolvasnám, nem tudom, hova került. Egy mondatra emlékszem. "Emlékszem, ezerszer sétáltunk végig az úton hazafele. De én megtenném veled ezeregyedjére is." Nem rossz szerelmi vallomás egy 9 évestől. Hát még a szerelmi bánatom mekkora volt! Cranberriest hallgattam és zokogtam. Tanultam a nagyoktól, hogy is kell ezt stílusosan csinálni.

Egy papírdobozkába tettem a levelet, és a padban hagytam. Valamiért van egy erős megérzésem, hogy Julika nénihez, a portáshoz került, de hogy miért gondolom ezt, nem tudom. Akkoriban ezt feltételeztem.

Elég legyen ennyi mára, Jancsi és a halálos szerelem, majd a levélben kitárulkozás és a portás néni után mit írhatnék még, ami megrázóbb.

A VI. ban jönnek akkor a hangulatváltozások.

Ezt videóban lenne a legérdemesebb, de úgy nem találtam meg. Úgyhogy, amíg ki nem vágom, ez a silány gif állít emléket ennek a zseniális jelenetnek. Hallgassunk egy kis... milyen zene illik ehhez a bejegyzéshez? Jól meg kell gondolnom, mert elhatároztam, hogy a következő bejegyzést csak takarítás után fogom beírni. Úgyhogy... ki tudja, írok-e még valaha... Könnyes búcsút kell vennem.

Ha elbúcsúznék valakitől, akkor lehet, hogy a Szécsi Pál- Távollét ugrana be. Ne félj az elválástól! A távollét olyan, mint a szél. A kis tüzeket kioltja, a nagyokat fellobbantja! A NAGYOKAT FELLOBBANTJA!

De ha olyan komolyabb búcsúra gondolok (mondjuk megmurdál valaki)...

Így első nekifutásra ez jut eszembe: 1. Dead can dance - Streched on your grave. 2. José Padilla - Adios ayer 3. Sinnead O'Connor - In this heart 4. Dave van Ronk - He was a friend of mine 5. Akármelyik Elliott Smith dal, kivéve az Everything's okay-t 

Kettőt osztok meg, mert teljesen eltérőek, és ehhez van kedvem. És az első egy ilyen "menő" filmben volt, amire nem emlékszem, de a dal tetszett, és hallgattam már szakítás után, és ez olyan tényleg olyan partnerként elváló dal, azt hiszem, persze lehet, hogy nyálas. Meglehet. Van rá esély. A másik meg a Rekonstrukció c. dán filmben is volt, meg még ötezer másban, ez megy az Amélie-ben, mikor nézi magát a tévében, és mondja a narrátor: "Mert életünk elrontása elidegeníthetetlen jogunk!"

A III.-ban arról írtam, hogy befejeztem egy dalt, meg az egyetemről, a vizsgázási szokásaimról (avagy azok hiányáról) és az írógépemről.

Új blogstílusom hihetetlenül érdekfeszítő. Nem szoktam még hozzá ahhoz, hogy ilyen hülyén érzem magam attól, hogy elvileg másoknak írok, és közben itt ülök, egyedül, hajnalban, és mikor az ötszázadik fotót próbálgatom a blogom hátteréhez, felmerül bennem a kérdés: elfoglalhatnám-e magamat jelen pillanatban valami értelmesebbel? És a válasz mindig egy igen, mikor ez a kérdés egyáltalán felvetődik. De élvezem, ez mezőmegyeri fotó, és nem tökéletes, de hangulatos. Ilyenre tervezem a blogot, hangulatosra. A hangulatváltozásaimról majd az V.-ben írok.

Kepes Andrással néztem egy interjút, nekem már Taki barátnőm ajánlotta a világjárós dvd-jét, Noémi barátnőmmel pedig sokat idéztük (talán túl sokat is) Kepes egyik megjegyzését, melyet egy termékenységi szoborra tett: "..Bizony, ez egy kőfütyi." Hallja, Kepes úr? Sikerül nevelnie az ifjúságot. De nem ezért akartam Kepesről írni, hanem azért, mert egy interjúban mesélt a könyvírásról, azt mondta, csak úgy épp, ami jött, részlet, azt írta, és aztán magától összeállt a dolog. Én is csináltam már így, csak nem tudatosan. Na hát ez segített a Pici ember-ben. Le is fogom adni egy pályázatra, november 25-ig kell leadni. Ha megtalálom a linket, elküldöm, hogy bátorítsam az embereket. Véletlenül azt írtam, bátorsítsam. Jó szó.

A egyetemről meg annyit, hogy Károli- anglisztika. Meséltem már, hogy két perc gyalog? Mindenkit ezzel fárasztok, aki csak szembejön. "Elnézést uram, tudta, hogy az iskola, ahol tanulni fogok, két perc tőlem gyalog?" "... Jegyeket, bérleteket."

A III.-ban már írtam, hogy milyen félbehagyott sulikba jártam eddig, a két félbehagyott OKJ-t kihagytam, azt majd később. Félbehagyott, szeretem ezt a szót, félbehagyott. (Mint az Amélie-ben: "Bukott. Szeretem ezt a szót, bukott." meg: "Az élet egy olyan színdarab főpróbája, melyet sohasem tartanak meg."

Töredék. Ezt a töredék szót 2007-ben szerettem meg, és akkor leírtam a naplómba a pontos dátumot, milyen év milyen hónap milyen napján szerettem meg. Ez ilyen "igen, nagyon is sokat foglalkozom szavakkal és írással" típusú menőző mesélés volt részemről. Phöh! 

Mik a céljaim az egyetemmel? Hát most már, 24 éves fejjel (rettentő öreg vagyok igen) világosan látom.

Szeretnék érdekes dolgokat tanulni, megismerkedni mindenfélével, ami eddig számomra ismeretlen, megtanulni tartani a határidőket, beadandókat írni, szöveget szerkeszteni ,könyvtárba járni, tanulmányozni, kutatni... ezeket szeretném. És még millióegy dolgot. Ja igen, diákigazolvány! Nem hátrány. 

Az első egyetemet Platón alapította. Gondoltam, biztos jó lesz egy olyan helyre járni, amit Platón alapított. Mintha annyira ismerném Platónt. Az Államot meg a Lakomát címre ismerem, mindig jó lett volna olvasni, valamikor még kellett is volna, de ha olvastam, akkor is elfelejtettem. A Lakomáról tudom azt, hogy az androgün abban volt, ami kettévált, és aztán a két lélek azóta folyamatosan keresi egymást, és ha találkoznak, összeforrnak. Kit mi érdekel ugye. Engem a szerelem felettébb érdekel. De szerelem szak nincs az egyetemen ugye. 

Pedig mennyi mindent lehetne tanítani róla!!!!!

Mennyi mindenről mennyi mindent lehetne tanítani!!!!

Úgyhogy elhatároztam, újra belépek az egyetemi körbe, és most már megpróbálom teljesen értelmesen tölteni az időmet ott, és közben megpróbálni emberileg is fejlődni. Most, hogy már egy ideje nem veszik el teljesen az eszemet a férfiak...

Ui.: Az V.-ben írok a hangulatváltozásaimról, és életem első, halálos szerelméről. Halálos volt! Ha már szerelem, jöjjön az Easy to love Billie Holiday-től, mert Frank Sinatra-tól nem tetszik annyira.

Na.

- Mi na? 

- Pi....

Elnézést, elnézést, ez olyan ízlésetlen po én... Sajnálok mindenkit, aki olvassa.

A II.-ban meséltem első versemről, és a Nagy Amerikai Regényről. Az I.-et nem írom le, mert az már történelem. Különben is lusta vagyok. És az egyetemről(begyedemről) akarok írni első sorban. Ezért elmesélem a napomat.

Azért mesélem el, mert dokumentálni szeretném, hogy ma nagyon sok ideje először BEFEJEZTEM EGY DALOMAT! Már jó ideje csak úgy van, hogy kitalálgatok dallamkákat, szövegkéket, ami nagyon kis édes próbálkozás, de hát nem vezet kész művekhez. Ma viszont a Vanília I.-et befejezettnek nyilvánítottam. Persze nem teljesen... de a lényeg, hogy a refrén utáni második szövegrészt megírtam. Ehhez az kellett, hogy B.-nek elhúzódott a lolozása, mert elment az internet, és akkor internet nélkül és B. nélkül fel kellett találnom magam, hogy mégis mivel fogom így magam elfoglalni. Több mindennel próbálkoztam, még el is mosogattam valamit (tapsoljuk meg tapsoljuk meg!), de aztán ráébredtem, hogy ez nem elég, az egész házat ki kell sikálni, és rendbe rakni, minden ruhámat kiválogatni... úgyhogy logikus volt, hogy befejezem a dalt. És jó lett, elégedett vagyok a hangulatvilágával. Hál'istennek. Meg nekem.

A egyetem(begyedem) meg úgy volt, hogy próbáltam kettőt, egy szegedi kommunikációt, meg egy piliscsabai anglisztikát, és különböző okok miatt egyiket sem fejeztem be. Erről nagyon sokat tudnék írni, de elhatároztam, hogy egy bejegyzés nem lépheti át a kétezer karaktert, úgyhogy visszafogom magam, és csak annyit írok legfőbb okként: egy idő után nem jártam be.

Ha pedig az ember nem jár be, nem nagyon van lehetősége elvégezni valamit ugye. 

De voltak nagyon szorgalmas pillanataim! Mindkét első félévem jól sikerült, a pázmányoshoz még gratulált is egy tanár, én pedig kezdeti idegösszeomlásom jelei és a rengeteg magne b6 közül rápillantottam, és szinte már könnyekig hatódtam. Erre a gratulációra tényleg nem számítottam, csak aláíratni akartam azt a kaka indexet, és akkor a gratuláció után vettem észre, hogy ezek valóban négyes ötösök, szép volt. 

Aztán mindig az van, hogy kezdődik a második félév, egyre melegebb van, egyre többet csiripelnek a madarak, én pedig halálosan szerelmes leszek, és nem megyek vizsgázni. Ez a szokásos egyéni hagyományom, melyet idén tervezek megszakítani.

Arról is írok majd, hogy mennyi mindent csináltam az elmúlt öt évben. Például elköltöztem Budapestre, és igazán beleszerettem. Pedig én is azok közé a Békéscsabáról származók közé tartoztam, akik Szegedre mentek tanulni, és nem kedvelték a fővárost. Mintha bármi értelme lenne nem kedvelni egy várost. Én Szegedet is és Budapestet is szeretem, de meg kell vallanom: azért jelentkeztem annak idején Szegedre, mert közel volt, ismerős volt, és szívem mélyén mindig Budapestre vágytam, csak nem mertem meglépni. Akkor még.

2011-ben költöztem ide, és minden mocskával, bűzével, a Dunájával, az épületeivel, mindenével együtt szeretem. És még csak most kezdem úgy igazán, magamtól felfedezni. 

Aztán pizzát meg gombócot ettünk és megnéztük a Pop, csajok, satöbbit. Ez még a napom. És majdnem találkoztam a volt barátommal, aki adott volna nekem egy írógépet (az írógép miatt izgatottabb voltam, mint miatta, de ezen nem fog meglepődni, ha olvassa)... de mégse találkoztunk. Nagyon érdekes az életem. És ezt azért meséltem el, mert lesz egy írógépem, mint a Málnatorta c. novellában. Csak nem magamról mintáztam az elismerésre vágyó fiatal írónő karakterét, aki nem elég motivált és magambiztos ahhoz, hogy sikert sikerre halmozzon? Áááá én semmi hasonlóságot nem találok. Na abbahagytam.

Ui.: Következő bejegyzésemben, ami már a IV. lesz (ezt úgy kell olvasni, hogy í vé?), tovább folytatom az egyetemről(begyedemről) való elmélkedést. Azt írtam elmélkezdés, de aztán átírtam. Jó szó. Mint a Rejtő Jenő könyvben, Csontbrigád a címe, és csak Apa elmeséléséből ismerem. Hát ez már végképp nagyon izgalmas. Hagyjam abba az írást! Tényleg, írtam a Pici emberhez. Kepes András miatt. Oké, talán ezt is majd a IV.ben írom meg. Mert ez így már sok lesz. Feltorlódtak a megírnivalóim. Mert eddig inkább a meginnivalóimmal foglalkoztam. Höhö. Nem, nem ezzel foglalkoztam, pedig nagyon menő lenne alkoholista írónak lenni,de egyelőre egyik sem vagyok. Az alkoholizmushoz pár éve közelebb kerültem, mint az írói léthez, de még mindig nem az az igazi professzionális, kőkemény alkoholizmus, ez csak ilyen "épp depi vagyok ezért fél 1kor sangriát iszom, csak hogy beleírjam egy versbe, de amúgy is milyen buzis már ez a sangria" - szakaszom volt, olyan három éve. Befogtam! Beszéljen helyettem James Brown, akinek vannak lassú dalai is, a Try me-t egy időben nagyon szerettem. Meg most is. Meg az első dalát erről a Greatest hits-ről, a Please, please please-t. Jimbo szereti a latexruhákat, és rágcsálóként vinnyogni a színpadon senki sem tud úgy, mint ő, mert ahogy ő csinálja, az egyszerűen zseniális. Itt se vagyok. Ez dupla annyi karakter lett. A Think is jó szám!!

"Tisztelt Hölgyeim és uraim...Scotty NEM!" /Austin Powers/

Tehát az I.-ben leírtam, hogy valójában én egy reality műsor sztárja vagyok, és minden szereplőjét az életemnek fizetik, hogy szerepeljen az életemben. Ez tegnapelőtt derült ki. Igen, hát lesokkolódtam.

Sok-sok próbálkozás után reméljük, a blog.hu nem lesz olyan, hogy 500-as, meg 502-es hiba lesz rajta, mint a blog.com-on (köpködők!!). A blog.com-on írtam arról, hogy majd fogok írni az első versemről.

Nos. Készüljön fel mindenki. 8 évesen írtam, bátyám egy borítékjára.

KAKAÓS SÜTI

Jó a kakaós süti
azt eszi a jeti
nagyon-nagyon szereti
aki ellopja tőle, azt megveti.

Ebben a versben minden benne van, amit gondolok a világmindenségről. Életem legjobb verse. Felhívnám a figyelmet a "megveti" szóra, melyet már 8 évesen is előszeretettel alkalmaztam.

Aztán a Nagy Amerikai Regény. Ezt 9 évesen kezdtem. Az akkori naplómban meséltem is erről. Első mondata: "Polly szenvedett."

A naplóm: "Egy Polly nevű kutyáról akartam írni, de egy Polly nevű rabszolgáról írtam."

... de én akkor nem vettem észre lappangó rasszizmusom.

Elég ügyesen próbálkoztam valami történetet kicsikarni a dologból. Nincs meg, pedig szívesen elolvasnám utólag, mit kreáltam 9évesen. Megveszi a piacon Pollyt, a rabszolgát a főszereplő, elviszi az otthonába, aztán valami szekéren kell utazniuk aminek kiesik a kereke, tehát nagyon igyekeztem, még a térképről le is néztem, hogy kell írni hogy Messzecsúszec. Most már lusta vagyok. Erősen próbálkoztam, hogy még véletlenül se olyanról írjak, amit ismerek, minden jó író ismérve ugyan is, hogy ne ismerje a témáját.

További szép szürke felhős napot kívánok mindenkinek Patsy Cline-nal karöltve.

Ui.: A III.-ban arról fogok írni, hogy egyetemet kezdek (na ne, már megint? komolyan? és most be is fogsz járni drága?)